"Ne szeress olyat ki Téged nem szeret,
szemébe ne nézz, hisz' úgyis kinevet.
Hajtsd le a fejed úgy menj el mellette,
Ő ne is sejtse, hogy Te vagy ki érte sír minden este!"

"Levéltöredék egy el nem küldött levélből (egy messzi fiúnak...)

Itt ülök...s mégis szárnyalni szeretnék...kinyitni az ablakot és
elszállni messzire...messzire...a felhőkkel vad keringőbe kezdeni
majd egy hűvös csókkal búcsúzva újra a szél hátán
lovagolni...elpusztítani a kilométereket és csak repülni...repülni a
végtelenbe...de...mégis...amikor kitárom szárnyaim...nem
mozdulnak...s én zuhanok...valami
hiányzik...tudom...bármikor...bármikor amikor én szárnyalni
szeretnék lehúznak tollaim...mint nehéz súlyok nyomnak össze s én
szenvedek s roskadozok...ám mégis fent tündöklök a fényben...a lágy
szél simogatja arcom és cirógatja a hajam...mintha Te lennél a
szél...
S én ismét szélesre tárom szárnyaim...s hullnak a tollaim...olyan
aprónak érzem magam...de mégis oly nagynak...nagynak és
szabadnak...a szárnyaimat kitárva állok egy szikla tetején s nézem a
lenyugvó napot...minden fényes napsugár kényeztetve simítja
tollaim...s oly gyönyörű ez a pillanat...bárcsak velem
lehetnél...bárcsak itt állnál mellettem s Te simítanád tollaim...de
nem lehetsz most itt velem...hát én repülök
feléd...elrugaszkodok...s máris magasba emel a szél...mint egy apró
drágakövet szorongat markában s mégis úgy vigyáz rám mint a
legféltettebb kincsére...ez az a pillanat amiért érdemes élni...
S a szél fülébe súgok pár szót hátha ő hamarabb ér el Hozzád...hátha
az éjszaka sötétjében elér hozzád halk
vallomásom...//"//Szeretlek...//"//
Látlak...ott állok az ablakodban...látom ahogy alszol...az ágyadban
fekszel...s mégis valahol messze jársz...egy csodálatos álomban...s
oly jól esik nézni Téged...minden apró sóhajod...mint a legszebb
muzsika töri meg a csendet...minden apró mozdulatod megtöri arcod
bájtengerét...ahogy ott fekszel csendben...s álmodsz...valami
szépről...s én halkan odalépek hozzád...megsimítom arcod...lassan és
lágyan átölellek...de csak óvatosan...nehogy elriasszam a pici
álommanókat...akik édes álomnektárt csepegtettek ajkaidra...s
megcsókollak...hátha maradt ajkaidon egy kevés abból a finom
álommézből...s talán...talán az álmodban veled lehetek...s talán
együtt ébredhetek veled...s Te leszel az első akit reggel
meglátok...s Te leszel az utolsó tekintetem...s most behunyom a
szemem...s követlek...szép álmokat kedvesem..."

"Fekete komor árnyát
Látom a falon kirajzolódva,
Szélesre tárja két karját,
Mintha a levegőbe kapaszkodna.

Sírva nevetek: fagy s izzik ajka,
Az éj sötét, s remegő.
Kegyetlen durvaság: odavetem az ágyra,
Hull a vad szépségű szerető.

Egy perc és bűve lesz a gyönyör,
Testem forró, lángoló katlan,
Minden mozdulatától a kéj gyötör,
Ez a pillanat halhatatlan.

Dühödt s fuldokló szívverésem
Veszik bele a csendbe,
A szenvedélyt testébe vésem
Mint varázsjelet az ős totembe.

Pusztulunk a büszke kínban,
Testem egészével benne fürdök
A vágy mérges vulkánjában,
S egy hangosat üvöltök.

Nedves teste végigborzol mint vad szélvész,
Veszettül vívok s csatázok.
Testemet marja, markában marad egy rész
Belőlem, s hűsítő vízesésében ázok.

Vérző szépség és fénytestű isten,
Csókolja testem lihegőn,
Parázs test egy tajték testen,
Nézem arcát elmerengőn.

Átkozott, harcos, mégis Őt akarom,
Egy pillanatra megremegek teljesen,
Két lábammal farát átfonom,
Magamban érzem egészen

Most hirtelen meghanyatlik, ős fenyő módjára,
Reszkető ajkát az enyémre nyomja,
Egy utolsó könnycseppet ejt áldozata húsára,
Majd bágyadt fejét álomra hajtja..."

"Megöl az éjjel,
Már nem bírok a kéjjel.
Simogatom, s ő remeg egészen
Érzem a gyöngyöző verítéket testemen.

Vad vágyak kalandora vagyok,
De most érintésére térdre rogyok.
Ketten vagyunk, lassan alkonyodik,
Testünk mindjárt egybefolyik.

Összecsapunk, reng a Föld
Marásomtól teste egészen zöld.
Idegen e vágy, a pillanat izzítja fel,
Testem mindjárt az Övével telik el.

Ránk szakad a vad és őrjöngő este,
A hold minden mozdulatunkat hangtalan leste.
Húsába vájtam két kezem egészen,
Ám Ő nem tántorodott, harcol merészen.

Összecsapunk, beleremeg az éjszaka,
Testét tépem, cibálom, de mindhiába.
Sós verítékétől nedves az ajkam,
Ám ez mégis oly édes, mint egy balzsam.

Testemet mint egy fekélyt marják ujjai,
Összerezzenek teljesen, oly hevesek mozdulatai.
Érzem megöl e pillanat, ha hagyom,
Most megállok kicsit, s ezután én irányítom.

Dúl a zűrzavar, akár egy tenger,
S elnyúlik rajtam, akár az úton a henger.
Nyöszörgök, elterülök lassan mint egy folyó,
Mely a tomboló vihar után újra hajózható.

S most megáll egy pillanatra, megsimogatja arcom,
A kéjtől égek el, e hely lesz ravatalom,
Belehalok ugyan, de megtagadom a csókot,
Míg nem kapok Tőle vérpezsdítő bókot.

Üveges szememben arca tükröződik vissza,
Testemről teste a nedvet mohón issza.
Vágytól ég az arcom, ám jéghideg a szám,
Fülledt testével meleg takaróként borul rám.

Két karod vágyón simogatta végig testem,
Lehunyt szemmel éreztelek, de bevallom néha lestem.
Elvakított izzó szemed, s égővörös ajkad,
Két karommal öleltelek, s úgy emlékszem hagytad.

S most itt szenvedek, fuldokolva s lihegve,
A nyújtott gyönyörért nyerek bebocsátást szívedbe.
Szörnyű ez az iram, gyilkoló a hajsza,
Ám mégis mint ős-lovas úgy mozdulok rajta.

Ő most a minden: a romlás s a szépség,
Olyan mintha egy pillanata tartana, a kezdet mégis oly rég
Volt, s most ott állok a véres-hegy csúcsán,
Teljes testemben összecsuklok vállába kapaszkodván.

Teste a vágyak buja kertje,
S én örökre belevesznék ebbe,
Könyörtelen tudása gyönyörű ízű álom,
S e fojtogató, kínzó csatát már nem is bánom.

Mint gyermekek, kik mukkanni sem mernek
Mint fonnyadó gyümölcsök, mik a földön hevernek,
Úgy nyúlunk el a bűnnek szent oltárán,
S álomra hajtjuk fejünket a holnapra várván..."

"Kell a tűz,
mi a szívedben ég!
Hiszen Nélküled
semmi vagyok én.

Kell a tűz,
mi a szívemet lángra gyújtja
s nem engedi, hogy a félelem elfújja.

Kell a tűz,
mi a testemet felébreszti,
s örök lángba égeti
szívemet Feléd..."

"Mikor először simogattad a kezemet,
És először csókolt lázasan a szád,
Nem éreztem hideget a téli éjszakában,
És nem hallottam a fagyos szél süvítő hangját.

Testemet átjárta tested melege,
Ahogy magadhoz öleltél kedvesen,
S szívemben lassan ébredezni kezdett,
Egy mindent elsöprő, igazi szerelem.

Azon az éjszakán kezdődött minden.
Fogva tartott a fellobbanó vágy.
Nem tudtam tőled elszakadni,
S nem is akartam, soha többé már.

Érzem, a szívemben megbújt az emlék
És fájó sebet hagyott.
Azóta már elváltak útjaink,
De az az éjszaka bennem örökké élni fog."

"Némán néztük egymást a gyertyafényben,
Pillantásunkban a szerelem tüze égett.
Órák teltek el szótlanul,
Tekintetünk mindent elárult.
A háttérben lágy zene szólt,
Olyan szívbemarkolón, andalítón
Felém nyújtottad remegő kezed
Szorításodból megéreztem -mennyire szeretsz.

Egymáshoz simultunk a táncparketten
Nem láttunk mást, csak mi léteztünk ketten.
Nem érzékeltük az idő múlását,
Sem a lemezen akadt tű pattogását.
Csak öleltük egymást, mint holdat az éj
Testünkben lázasan tombolt a szenvedély.
Boldogok voltunk, istenem.. mennyire boldogok

..."

"Te rád nézek
angyalt látok
többé másra nem is vágyok

tűz füstjében
arcod látom
tekinteted űzi magányom

mosolyod adod
s elvarázsolsz
szárnyra kapsz és velem táncolsz

angyal szárnyak
repítenek
szemedben minden nap elveszek

vágyak, álmok
egybefolynak
nincsen múlt és nincsen holnap

dobok hangja
bennem dobban
szívem ezer konga szólam

álom talán
ne úgy legyen
mert akkor vágyaim sóval hintem

nem terem
ott újra semmi
senkit többé nem szeretni."

"Veled...

Amikor az éjszaka álommá szövi a tegnapot,
Akkor szerelmesen karodba olvadok.
Elcsitulnak köröttünk a város zajai,
Csak a szellő lágy hangjait hallani.

Ahogy testemet ölelésed bűvkörébe vonja,
Megszűnik a külvilág, meghal minden gondja.
Csak Te létezel akkor és árnyékodként én,
Szemedből a szerelem sugárzik felém.

Napfény ízű csókod még forrósítja számat,
De már hűvösebbnek érzem a nyári éjszakákat.
Most még sem a hideg borzongatja testem,
Hanem a bennünk tomboló szerelem.

Magadhoz szorítasz, forró tested hevít,
A szerelem minket az egekig repít.
Annyira akarlak, belesajdul lelkem,
A vágy szinte, tűzként száguld ereimben.

Ölelsz, és ölellek, csókra csók felel.
Forró pillantásod, szinte megperzsel.
Lélek a lélekkel, a test testtel egyesül,
A vágy keltette dallam, testünkben felcsendül.

Testünk ívbe feszül, lélegzetünk zilál,
Minden porcikánk, enyhülésért kiált.
Mozdulatainkkal a csúcshoz közelítünk
A gyönyör ostorcsapásként, árad szét bennünk.

Elcsitulnak lassan, a vágy keltette hullámok,
Az önkívület után magamra találok.
Boldog mosollyal a szemeidbe nézek,
S már csak simogató kezemmel becézlek.

Együtt voltunk, szeretkeztünk, beteljesült vágyunk.
A mámor szárnyain csillagok közt szálltunk.
Tűz voltál az ereimben és sóhaj a számon,
Te vagy az én beteljesült s valóra vált álmom."

"Olyan szép a szemed...

Olyan szép a szemed... és ha rám nézel,
Úgy tűnik, már nem számít az élet,
Mert tudom, hogy még mindig szerelmet érzel,
Irántam, s szíved számomra bármit megérhet.
S ha nézel, mindig ugyan az jut az eszembe:
Hol lennék nélküled?
És mindig félve nézek bele a szemedbe...
Vajon meddig maradhatok melletted?
És tér idő, megszűnni látszik,
Mert számunkra örök a pillanat.
És a szeretet szívünkben egyre csak virágzik.
s jobban kötődök hozzád ezen perc alatt.
És szemedben látom a szerelem tüzét égni,
Látom benne a jövőnket, a boldogságot.
és látom azt is, hogy nem kell többé félni.
Nem kell többé vádolni a világot."

"Ha behunyom a szemem, magam előtt látom,
Azt az arcot, azt a tekintetet amire vágyom.
De Te nem vagy itt, tombol és üvölt magányom,
Még mindig érzem ajkad édes ízét a számon...

Ha én egy virág lennék, Te lennél az éltető talaj,
Ha csönd lennék, Te lennél a vadul nyüzsgő moraj.
Ha nyugodt víztükör lennék, Te lennél a kőszikla,
Mely a tükörsima felületet örökre felbolygatja.

Ha én lennék a valóság, akkor Te lennél az álom,
Az a titkos vágyálom melyben Te vagy a párom.
Ha én lennék az elmúlás, tán Te lennél a remény,
Hogy a sötét pokolban, Te leszel a fény...

Csak Veled tudom elképzelni az életem,
Hisz melletted tanultam meg mit jelent a szerelem.
Minden pillanatban egy szót formál reszkető ajkam,
Hogy füledbe súgjam: "SZERETLEK", de csak halkan..."

"Öt lépesre tőled megszűnnek a hangok
Próbálok figyelni, de semmit sem hallok
Csak lélegzeted, sóhajod hangját
Lágy ajkad selymes suttogását

Négy lépésre tőled kihunynak a fények
Sötét lett, s nem látok mást csak Téged
Egyetlen kihez biztosan közelíthetek
Hisz tekinteted csak húz közelebb, közelebb

Három lépésre tőled eltűnik minden gondolat
Veled lenni azt jelenti, feledni minden gondomat
Hiába próbálok nem menni hozzád
Olyanná lettem, ki nem maga irányítja sorsát

Két lépésre tőled megszűnik a világ
Súlytalan űrben lebegek és vigyázok rád
Nem marad már semmi csak Te és én
Ketten maradtunk a semmi közepén

Egy lépésre tőled megszűnnek az álmok
Karom kitárom ám semmit sem találok
Egy lépésre tőled megszűnnek az álmok
Ébredek s visszatérnek...
hangok, fények, gondolatok, világok."

"Búcsúlevél

Ravatalhoz közel ne merj állni
Utolsó utamat nélküled kell járni
Megszólal a harang utolsó utamon
Gondolj rám de könnyed ne hulljon

Temessenek a temető sarkába
Temető sarkának legkisebb zugába
Ne találjon engem senki a világon
Ne fájjon a szívem ott a másvilágon

Ha majd később mégis bántana a dolog
S az életben nem leszel majd boldog
Gyere ki majd a temető sarkába
Temető sarkának legkisebb zugába

Ott leszek egy sírhalom alatt
Itt alszom majd örök álmomat
Borulj síromra s rám emlékezzél
Emlékezz arra akit nem szerettél

A fiú elhagyta csendesen otthonát
Magába zárkózva ment egyre csak tovább
Nem szólt senkihez kikkel találkozott
Hízelgő halálról gondolkozott

Lassan felkapaszkodott egy szikla tetejére
Utolsó pillantást vetett a vidékre
Levetette magát s a földre zuhant
A földre csapódva a szíve megszakadt

Hiába várták nem jött többé vissza
Barátai kutatva mentek utána
Hűvös őszi reggel megtalálták végre
Összetörve egy szikla tövébe

Egyik zsebébe egy levelet találtak
Mely megvolt címezve egy kislánynak
Olvashatatlan volt a vértől, elázott
Csak a címzett értette a pár sort

Nagy fájdalommal eltemették
Sírtak a szülei hisz nagyon szerették
Volt még ott valaki akit nem vettek észre
A temető kapujában talpig feketében

Oh hogy mit érzett a rövid idő alatt
Gyötrődött a szíve majd megszakadt
Csak állt a távolba meredve
Talán várt valakit aki őt nagyon szerette

Ne várd őt kislány nem jön többé hozzád
Nem ölel magához nem csókolja többé szád
Szerelmes szavakat nem suttog füledbe
Nem kérdi többé: Édesem szeretsz-e?

Ekképp álmodozott a kislány magába
Majd lassú léptekkel elindult a homályba
Sötét este lett mire hazaért
Nem felelt senkinek bár a szülei kérdezték

Vacsorához hívták de nem evett velük
Halálsápadt arcán hideg bánat ült
Anyja felzokogott: Kislányom szólalj meg!
De ő ellökte magától és a szobájába ment

Később mikor mindenki álmodott
Felkelt s otthonról csendesen távozott
Temetőbe érve lelassultak léptei
Hívta őt valaki úgy rémlett neki

Óvatosan haladva a zúg sarkot kereste
Ahol elhagyottan nyugszik kedvese
Ahogy közelebb ért szíve hevesebben vert
Szeméből a könny némán megeredt

Körülötte zizegve hajlongtak
Megállás nélkül folyton csak suttogtak
És ekkor a mélyből megszólalt valaki
Halk suttogásban szavak szűrődtek ki

Meghalt a szeretőd miattad tette
Megcsaltad a szívét s ő belehalt ebbe
Szeretett ő téged te küldted a halálba
Nyugszik már a földben ahogy a mennyországban

Az éj leple alatt valaki halkan zokog
Siratja a fiút aki már rég halott
Fáj nagyon a szíve érzi már nem bírja
Mert a szerelem gyötri és kínozza

Gyenge szellő lebben a temetőben
Ismét sír valaki halkan esdeklően
Sírjál csak kislány zokogjon a lelked
Neki is fájt mégis kinevetted

Szellő elsuhan csend borul a tájra
A kislány zokogva borul a fejfára
Végső bánatában tőrét előrántja
Teljes markolatáig szívébe mártja

Reggel az anya beszól a szobába
Nem válaszol senki az ajtót nyitni próbálja
Ahogy kinyitotta majdnem összeesett
Lányát nem találja csak egy levelet

Gyorsan felbontotta
Bízott valamiben
Az első mondat így hangzott:
Miért hoztál a világra magzatot?

Sírva szólt a férjének mutatta a levelet
A rövid mondatból mindent megértettek
Egymásra borultak fájón zokogtak
Gyötrelmes percekben beszélni se tudtak

Gyötrelmes percekben a temető őre
Belépett hozzájuk szomorúan ült le
Halkan mondta: Lányotok nem él már
Friss halmon fekszik szívében tőr áll

Közben a tetemet behozták a házba
Csendesen lefektették a lány szobájába
Szép halvány mosoly sugallata látszott
Mely nem életet csak halál sugárzott

Másnap a kisházban fekete ruhában
Lányok és fiúk díszőrséget álltak
A hang szava vitte messzire
Hogy meghalt a fiú szerelme

Megkondul a harang a kis faluba
Visznek egy lányt utolsó útjára
Búcsúlevelében írta utolsó kívánságát
Kedvese mellé tegyék koporsóját."

"Álom és valóság

Mikor fekszel, s álom száll szemeidre,
Gondolj rám, hiszen egyszer már megérte,
Hisz álom nélkül az élet mit sem ér,
S itt csak a képzelet, s nem a lét a tét,
Gondolj arra a percre, mikor megláttál,
Gondolj rá, hisz csak erre vártál,
De ez nem igaz, ő ilyet nem ír nekem,
Csak egy buta álom volt, játszott a képzeletem,
Hisz ha ez valóság, igaz lenne,
Álmomba álmot isten biztos nem tenne,
Csak a képzelet, a szív vágyai voltak,
Tettükért csak a bolond szerelmesek lakolnak,
Hisz ha ez valóság, s nem csak álom lenne,
Akkor a legboldogabb ember írna, s mindent megtenne,
Hogy az álom, gyönyörű valóság maradjon,
S szíve a bánattól nehogy kővé fagyjon."

"Neked

Azóta, hogy megláttalak,
Tudom, hogy senki más nem létezik,
Tudom, hogy ha nem is láthatlak,
Akkor is erősen szorítod kezeim.
És ha úgy érzem, a világ igazságtalan,
Ha minden baj csak nekem jut,
S ha szívem vigasztalhatatlan,
Akkor mindig az eszembe jutsz.
És tudom, hogy nem vagyok egyedül,
Mert mi ketten egyek vagyunk.
És mindig csak várok... telhetetlenül,
Hogy újra összefonódjon karunk.
És most újra, most újra szép és jó,
Minden, gond, baj elszállt.
Abban a percben a levegő felforrt,
Az óra egyre lassabban járt.
Az a pillanat, olyan sokáig tartott,
És éreztem, ahogy szívünk egymásra talál.
S most úgy érzem nem feledem azt a pillanatot.
S ami elvehetné tőlem, már csak a halál.
Ilyet nem éreztem még senki iránt sem,
Minden csodás, amikor együtt vagyunk.
S olykor elveszti értelmét a végtelen.
Nincsen már tér, nincsen út, amin együtt ballagunk.
És remélem örökre így maradunk,
Mert nekem csak Te kellesz.
És számomra többet ér az, hogy együtt vagyunk.
Mint hogy másokkal ellegyek.
Tudom, nem voltam mindig jó,
De kérlek ezt bocsásd meg nekem.
Hidd el most már elkerül a bú,
Mert tudom, hogy itt vagy velem..."

"Segíts nekem együtt élni,
Ezzel a szerelemmel ha már,
Beleálmodtad szívembe.

Csendes, simogató, varázslatos,
Lényed után sóvárog a szívem,
Rózsaszínű köd borítja szerelmünk,
Mámorba úszó pillanatait,
Lebegek -e ködszerű világba ,
Sugárzik belőlem a szerelem varázsa,
Neked adtam magam szívvel-lélekkel,
Szeresd öleld át testem,
Érezni fogod a belőlem áradó,
Puha meleg asszonyi varázsom."

"Ha Veled vagyok...

Ámor kilőtt nyila ott rezeg a szívembe.
A vér szerelem folyamként száguld ereimbe.
Lelkem csupa öröm, csupa édes dallam,
Magasba repít szárnyat bontott vágyam.

Hálásan simogatlak, ahogy lágy szellő a fákat,
Beragyogom életed, mint napsugár a tájat.
Csókommal borítom az egész testedet.
Magamba lélegzem a lélegzetedet.

Hisz ha Veled vagyok, elcsitulnak a külvilági zajok.
Csendes odaadással lelkedbe olvadok.
Melletted, nem érzem az idő múlását.
A homokszemek zajtalan egymásra hullását.

Ha velem vagy színes lesz a máskor fakó világ,
S megérzem a szélben szálló virágok illatát.
Ha Veled vagyok a lelkem, ünneplőbe öltözik.
Szívembe új érzés: a boldogság költözik."

"Kinyitom a szemem. Megszakad az álmom.
Lecsukom, de hiába tovább nem álmodom.
Pedig visszavágyom, az álmok színes mezejére.
Az álombéli szerető lágy ölelésébe.

Nem rég még valóság volt, mi ma már csak álom,
Forró csókodnak csak emléke él számon.
Nem rég még öleltél, becéztél Kedvesem,
Ma illatodat párnámon hiába keresem.

Nélküled kelek, emlékeddel fekszem,
Hiányod sikolya itt lüktet még bennem.
Hazug mosollyal ajkamon hirdetem,
Már nem fáj, már elmúlt a szerelem.

Felkelek, arcomra álarcot sminkelek,
Ne lássák, hogy alatta, mennyire szenvedek.
Hazudom, hogy vége, s már nem fáj emléked,
Magamnak is hazudom, hogy feledtelek Téged.

Csak este, ha álomra hajtom le a fejem,
S a tudatom feletti kontrollt elveszítem,
Pillekönnyű szárnyán hozzád repít álmom,
Akkor vallom csak be az, az én világom.

Mert, ha ébren vagyok, fáj, lüktet hiányod,
Hangtalan szavakkal utánad kiáltok.
Üres lelkemben csak néma sóhajok,
És a soha valóra nem váltható álmok.

Képzelt ölelések, álombéli szavak,
Tudom, igaz boldogságot soha nem adhatnak.
Idő! Nagy Gyógyító! Segíts felejteni!
Hogy a fájó múltból tovább tudjak lépni.

Segíts, hogy feledjem az álomvilágot,
Hogy megleljem végre az igaz boldogságot!
Fakó emlékképpé szelídítsd a múltam,
Hogy megtalálhassam végre helyes utam!

Mely elvezet oda hol a boldogság vár
Hol ezer színében ragyog a szivárvány.
Hol a nap fényében aránnyá olvadok,
Annak a karjába kivel boldog vagyok."

"A szívembe fájdalom...

Forró fülledt az éjszaka, s én aludni vágyom,
De csak álmatlanul forgolódom, elkerül az álom.
A nyitott ablakhoz lépek, bámul rám a sötétség,
Nem ciripel egy tücsök sem, alszik minden szépség.

Valahol a távolba egy vonat füttye szól,
Kihalt utcák magányában csak a csönd kóborol.
A hold álmosan egy felhő mögül néz rám,
Kevés csillag ragyog ezen az éjszakán.

A szívemben fájdalom, a lelkemben üresség,
Úgy érzem a szerelem csupa keserűség.
Elhagyatva, megcsalva, kifosztottan állok.
Hazug ez a világ, megcsaltak az álmok.

Talán könnyebb lenne, ha gyűlölni tudnálak.
De a magányom szinte üvölt utánad.
S bár még bennem lüktet a megcsalás fájdalma.
Mégis hozzád száll lelkem halk sóhaja.

El kell, feledjelek. El kell, engedjelek.
Csak az emlékeimben lehetek majd veled.
Viaskodik bennem az ész és az érzelem.
Pedig tudom jól, hogy hazug e szerelem.

A hajnal felváltja a szomorú éjszakát.
S messzire űzi az éjszaka démonát.
Vidám madárdallal köszönti a napot.
Elsápaszt néhány hunyorgó csillagot.

A kelő nap magába csókolja a harmatot,
S ragyogó kékre festi az égboltot.
Elringat a hajnal, s én elálmosodom,
Halott angyalok álmait álmodom..."

"Festmény bennem

Szemednek halvány fénye
Arcodnak hullámzó éle
Mint festmény ami megszólít
S rajta egy alak. Egy angyalhoz hasonlít

Ujjaim játszanak a válladon
És a reszketést követi a kezem
Mosolyt látok újra ajkadon
És ettől az érintést még lágyabban teszem

Simítom tested
Hallgatom lélegzeted
Pillanatra gondjaimat vesztem
S vágyaimat én már nem fékezhetem

S jön a jól ismert ébredés
Búcsúznak tőlem a hajnali álmok
Mi volt ez mond csupán csak egy tévedés?
Hogy arcodon túl én mást nem is látok?"

"Vallomás...

Selyem fátyolát borította ránk az est,
Zajok csitultak, csak szívünk égett,
Eper és pezsgő illata vidáman terjengett,
Remegve lobbantott lángra a szemed.
Eggyé lett velem tűztől izzó tested,
Tekintetünk mélyén a vágy lebegett,
Lelkemmel összefonódott a lelked,
Egyetlen pillanat törte meg a csendet,
Kedvesem...-suttogtad -szeretlek..."

"Még minden lehet...

Még minden lehet, és semmi sem
Lehet szerelem, vagy gyötrelem
Lehet el nem csókolt csók, vagy beteljesült vágy
Lehet viharos, vagy csodás közös nyár
Lehet magányos az éjszaka
Vagy szerethetjük egymást összebújva
Ez mi izgalmas most ebben:
Még minden lehet, vagy semmi sem..."

"Lelkemben ezernyi fájdalom,
A meg nem élt pillanatok,
Percek ,órák, évek...fájnak,
Fáj a szívemnek az,
Elvesztegetett idő amit nem,
Veled éltem.
Szívemet elvarázsolja,
Körül öleli szívszaggató,
Szerelmed.

Ha nem is vagy velem,
Akkor is érzem szerelmed,
Érezlek a lelkemmel,
A szívemmel,
Tégy boldoggá szerelmeddel,
Hűséges meleg odaadó szíveddel!"

"Napsugár hull rám,
Aranyosan csillámló,
Fénybe burkol,
Szerelmünk édes,
Érzésére gondolok,
Szépen-lassan,
Elborítja lényemet,
Valami csodálatos érzés.
Öröm és boldogság,
Sugárzik belőlem,
Életem puha selymes,
Tele érzelemmel,
Vággyal,
Irántad érzett,
Édes szerelemmel.
Szárnyal a szívem,
Minden érzése!

Hallhatatlanok vagyunk,
Hisz csak mi ketten,
Tudjuk így szeretni egymást,
Hisz egymásnak születtünk!"

"Sír, zokog szívemben a szerelem,
Érted reszket Téged vár,
Annyira szeretlek: vágyódom rád,
Szívem örökre a Tied már,
Érted dobban minden percben,
Így marad ez most már örökre,
Kár, hogy ilyen későn ért ez a,
Boldogító szerelem,
Nem élhetek veled már sokat,
Az élet csak perceket adott,
Hogy élvezhessem veled az életet.

Nem láthatom édes mosolyod,
Nem érinthetem puha kezedet,
Nem hallhatom kedves hangod,
Értem jő a halál angyala már!

"Vajon álmodnak-e a halottak ott lent?
Álmodnak-e ha csillag fényes éjszakában,
Könnyű szél kószál a temető fái között?
Álmodnak-e ha tavasszal fészket raknak,
A fákon a madarak?"

Már soha nem mondhatom el,
Legfeljebb Én hiszem néha,
Álmodban itt vagy velem!"

"Állnék vigyázba, érted, mint a fenyvesek,
S nem érdekelne, milyen rögöt apaszt alattam
Legyekkel barátkozó alja gomba-nép,
Azt sem bánnám, hogy ilyen egyedül maradtam,
Csak megfoghatnám kezed fejét,
Melyen kék erekkel álmodik a puha tél.

S lennék fa is, hogy ágam Te legyél,
Hogy ujjaid értem remegjenek,
S ha indulnak a lila égben fürdő
Megszédült szelek,
Óvnálak a cinkos ablakok
Sanda fényétől, ó, védenélek a magam melegével.
Amíg meghalok.

Címek, rangok, rímek és cafrangok
Helyett adom én neked
Vigyázban álló tisztaságom, mely füvek tövén
Őrizte álmait a Napnak, hogyha jöttek
Kerékbe tört hitekkel farkasfogú telek.
S ha majd e tisztaságot sem tudom
Fekete táporok miatt cipelni így tovább,
Légy ágam, s félve fázz majd egyszer értem.

Egyetlenegyszer legalább."

"Rád pillantok a homályban leány
Szívemnek kedves most e látvány
Békésen alszol arcod felém tekint
De nem lát, lelked mélyen pihen
Minden ránc kisimult édes borödön
A való, igaz harmónia rám köszön.
Finom orrcimpáid meg-megremegnek
S melleid velük együtt emelkednek
Csak nézem arcod, végtelen békéd
Melléd bújnék, álmodba pillantanék.
Szemeid mozognak, pilláid moccannak
Belsõ szemeid vajon mit láthatnak?
Ott vagyok-e én is benned, látsz-e
Úgy mint én, vagyok-e álmaid része?

Nem mozdulok nem töröm szét álmaid
Drága üvegét, látni akarom vágyaid
Megrándul szád halvány mosoly születik
Arcodon látom az örömöt, mily szelíd!
Kire nevet lelked ki oly kedves neked?
Én lennék az? Kinek örülhet így lényed?
Kicsiny ujjaid hirtelen életre kelnek
Valakit becézõn simogatnak, dédelgetnek.

Õszinte szerelmed most áthatol
Arcodon, arcomon, lelkembe hatol
Tudom, akit most látsz magadba'
Õ t egész lelked igazán imádja.
Lassan ébredsz, szemeid kinyílnak
Lustán tûröd, eljött egy új nap
"Mondd kedvesem, mit álmodtál?"
Kérdem s te melegen pillantasz rám."

"Szürke szemed enyémbe merül csendesen
Ölelõ karjaid közt a világot feledem
Csábító illatod feltüzeli lelkem
Hol a pillanat, mikor újra testedet érinthetem?
Cirógató kezed érzem a bõrömön forrón
Szeretõ mosolyod magához húz kihívón.
A felhõkre írom mit érzek Irántad
Lesd õket figyelmesen, hisz Hozzád szállnak
Forró leheletem, csókjaim viszik Neked
Az együtt töltött órákat ugye nem felejted?
Csókjaim az esõcseppek, ölelésem a szél
Hiába esik és fúj, bennünk már nincs tél.

Milliószor, milliószor elmondott szavak
Melyek mégis mindig igazat szólnak
Reményteli, õszinte a legemberibb szó
Mint csendes, halk csobogású folyó
Neked suttogom, halld hát õket :
Csak Te kellesz nekem, Szeretlek !"

"Te légy a párnám, ha fáradt vagyok
te légy az ágyam, ha elszunnyadok
te légy az árnyék, ha bánt már a fény
és te légy a sírom, ha meghalok én.
Te légy az írás és te légy a szó
te légy a friss méz és te légy a só
te légy a csónak az idõ vizén
és te légy a sírom, ha meghalok én.

Te légy a jókedv és te légy a gond
te légy a vesszõ és te légy a pont
te légy a léggömb a múltam egén
és te légy a sírom, ha meghalok én.

Te légy a virág, ha elmúlt a nyár
te légy a mécses, ha késõre jár
te légy a tûzhely az élet telén
és te légy a sírom, ha meghalok én."

"Fogadd el ajándékom édesem
Mert Neked adom szívem, lelkem
Esténként dalt dúdolok Neked
Álomba ringatlak, hunyd le szemed
Õrzöm álmodat és életed mostantól
Csókjaim, ölelésem minden távon áthatol.
Simogató kezem érezd bõrödön
Amit látni akarok szemedben: öröm
S boldogság, felhõtlen szerelem
Éld át a csodát kérlek, velem!
Ölelj úgy, hogy összeforrjunk végleg
S én örökre vigyázom angyal lényed.

E rózsákat szívem küldi szívednek
S halkan suttogom Neked: Szeretlek!"

"Írtál nekem,
S reményt adtál,
Kimondhatatlan szépet.
Velem voltál
S emléket adtál,
Gyönyörû meséket.
Hozzám bújtál,
S álmot adtál:
Álomszerû Estéket...
Kezed nyújtottad,
S szerelmet adtál;
Csókod érezhettem,
S szívet adtál
a boldogtalannak,
Esélyt a lelketlennek...
Utat a bolyongónak,
Édes mosolyt
Életem rögeszméinek...

S minden mit adhatok cserébe
Csak a kezem,
Mely Téged követel,
a szívem,
Mely Érted dobog
a lelkem
Mely nem is létezne
Nélküled
Csókom,
Hûséges Szerelmem...
Oh jaj, ez mindenem!"

"Mikor az égen látok egy fényesen ragyogó csillagot
Azt gondolom téged látlak ott.
Mikor meghallom a pacsirta reggeli dalát.
Azt hiszem téged hallak szólni.
Mikor tavaszi virág illatát érzem a réten.
Azt gondolom hajad illatoz.
Mikor a legédesebb méz ízét érzem számban.
Azt hiszem te csókoltál kedves!

Mikor hûvös selyem seper végig borömön.
Azt gondolom kezed érintett lágyan.
Mikor láthatatlan szemek pillantását érzem.
Tudom hogy most éppen Te gondoltál rám."

"Szeretlek és ezt nem tagadom,
Érzelmeim rejteni nem bírom.
Szeretlek s érzem TE is szeretsz,
Csak azt nem értem enyém miért nem lehetsz.

Napról napra gyötör a gondolat,
Éjszaka fülemben hallom hangodat.
Veled álmodom, Veled ébredem,
Te vagy ki élteted életem.

Érzem elér végzetem,
Ha életem veled nem élhetem.
Igen, Te sokat jelentesz nekem,
Hát arra kérlek mondj Igent Kedvesem!"